Kondrup és munkatársainak munkája (1) a tápláltság figyelembevételének, s a modern medicinában betöltött szerepének kulcskérdését vizsgálja: vajon miért nem táplálják a kezelt betegeket megfelelő gondossággal? Tanulmányukban 3 különböző típusú dániai kórházat vizsgáltak – egyetemi, regionális és helyi kórházat. Az eredmények nem mutattak lényeges különbséget közöttük. A legfontosabb felismerésük az volt, hogy annak ellenére, hogy léteztek protokollok a tápláltsági állapot felmérésére és a táplálás kivitelezésre, azokat nem használták. Arra a kérdésre, hogy ez miért történik így, azt a választ kapták a nővérektől, hogy nem kapnak utasításokat a helyi orvosoktól. Továbbá azt találták, hogy a nővérek alapismeretei a táplálásról alig elfogadhatóan alacsony szintűek voltak.

Érdekes felfedezése a tanulmánynak, hogy a kórházba felvett betegek kevesebb, mint 60%-kának tápláltsági állapotát ítélték meg valamilyen módon, s közülük közel felének tápláltsági állapotát veszélyeztetettnek ítélték a guidline-ok alapján. Még ijesztőbb, hogy a veszélyeztetett betegeknek mindössze 25%-a kapta meg alap tápanyagszükségletük 75%-át vagy ennél többet. Ebből következik az a nem meglepő eredmény, hogy a nem megfelelően táplált betegek lefogytak a kórházi tartózkodás alatt.

Összeállítottak egy kérdőívet, melynek kérdéseit, amelyekről úgy gondolták, hogy minden egészségügyi szakember 100%-kosan meg tudja válaszolni. A 260 nővér között végzett vizsgálat szegényes eredménnyel zárult.

A dolgozat számadatait vizsgálva megdöbbentő, hogy egy modern társadalom egészségügyi szakemberei képtelenek a betegellátás egyik legalapvetőbb követelményét, a betegek táplálékkal való ellátását biztosítani. Egyértelmű, hogy minden élőlény tudja, megfelelő energia-bevitel nélkül nagyon nehéz bármilyen teljesítményt nyújtani. Ez fokozottan érvényes a betegekre.

Ha a fenti jelenséget az orvostudomány más területein alkalmaznák, és megfigyelnék, hogy az milyen következménnyel járna. Ez a gyakorlat hasonlatos lenne, mintha pl. bakteriális infekcióban nem adnánk antibiotikumot, vagy túlon-túl alacsony dózist kapnának a betegek. Vagy mintha egy appendicitis minden jelét mutató beteget nem operálnánk meg. Az ilyen inaktivitást illetve szakmai tévedéseket a bevett szokás szerint jelenteni kell a fegyelmi bizottságoknak. Mindazonáltal, ha a fenti rossz gyakorlat a táplálással kapcsolatos, az a legcsekélyebb reakciót sem váltja ki.

Félretéve a beszámoló rémisztő oldalát, egyértelmű, hogy a tanulmány arra mutat rá, hogy határozott intézkedésre van szükség, és a Szerzők szolgálnak is néhány nagyon jó ötlettel. Egyértelmű, hogy szükség van guidline-ok összeállítására, hogy a betegek táplálását is a „good clinical practice” megkövetelte szintre emeljük. A tanulmány eredményeit figyelembe véve, feltételezhető, hogy még a legalapvetőbb guidline-ok is, melyek egyszerűek, jól megjegyezhetők és jól alkalmazhatók, lényeges javulást hozhatnak. Egyszerű megválaszolandó kérdéseket tartalmazhatnak: pl. veszített-e a beteg az utolsó néhány hónapban szándékos fogyókúra nélkül több mint 5 kg-t a testsúlyából? Alultápláltnak látszik-e a beteg? Egyesítve a testsúly és testmagasság mérését, egy egyszerű BMI (testtömeg index) meghatározás hatékony útmutató lehet a beteg kezeléséhez, vagy arra, hogy dietetikus vagy táplálási team segítségét kérjük. Egy egyszerű táblázat, mely a betegek energia-igényét tartalmazza szembeállítva azzal, amit a beteg a valóságban kap vagy elfogyaszt, segíti legalább a betegek alapenergia-szükségletének biztosítását.

Számos egyszerű útmutató már létezik. Mégis a gyakorlatban túlságosan ritkán használják a guidline-okat és táblázatokat. A tanulmány arra utal, hogy az ok a helyi aktivitás hiánya és annak az érdeknek a hiánya, hogy a nővéreket és orvosokat legalább az alapismeretekre folyamatosan oktassák. Pedig ez lehetne a siker kulcsa: olyan helyi csoportok létrehozása és folyamatos tevékenysége, akik a táplálással kapcsolatos kérdésekkel foglalkoznak. Ezt már számos ország sok kórházában hatékonyan alkalmazták, s az ezzel kapcsolatos tapasztalatok nagyon jók voltak. Azonban a költségcsökkentések idején sok ilyen specializált, a klinikai táplálás minőségét javító teamet megszüntettek, a szakemberek pedig eltűntek. Ha ez a valós helyzet számos európai kórházban, az orvosi szakmára fontos feladatok várnak. Feltételezem, hogy valóban így állunk, de nem gondolom, hogy ez feltétlenül megoldhatatlan probléma.

Dr. Kondrup és csoportja valószínűleg tovább folytatja a munkát ezen a területen, és remélhetően sokan követik majd. Mivel, ha meg is alkotják a guidline-okat, mi a haszna, ha senki sem használja őket!?

Olle Ljungquist MD. PhD
Dep. Of Gastroenterology
Ersta Hospital POBox 4622
Se-1169 Stockholm/Sweden”

(Kondrup J, Johansen N, PlumLM et al.: Incidence of nutritional risk and causes of