Minden mentális, fizikai funkciónk működéséhez, tehát az élethez nélkülözhetetlen az a biológiai energia, amit szervezetünk csakis megfelelő mennyiségű (és minőségű) táplálék bevitele mellett képes előállítani.
Ha valaki – pl. betegség, sérülés miatt – nem tud önállóan táplálkozni, és akár kóros állapota miatt energiaigénye megnő, klinikai módszerrel, „mesterségesen” kell táplálni – hangsúlyozzák a szakemberek, akik úgy tapasztalják, a kórházba jutó hazai betegek mintegy egyharmada már a bekerüléskor alultáplált, és helyzete a benntartózkodás során tovább romlik. Ennek ismeretében a Magyar Mesterséges Táplálási Társaság (MMTT) 2003-at a figyelem felkeltésének szenteli. A kórházi alultápláltság kockázatairól és a klinikai táplálás fontosságáról kívánja tájékoztatni a döntési helyzetben lévő egészségpolitikusokat, szakmai vezetőket, hogy eredményesebben tudják befolyásolni a kórházi ellátás hatékonyságát, a betegek gyógyítását.
Energiahiány
A klinikai mesterséges táplálás két formája az enterális, illetve a parenterális. Az előbbi esetén a tápanyagokat tartalmazó oldatokat különböző hosszúságú, vastagságú szondák útján juttatják az emésztőcsatorna megfelelő szakaszába. Az utóbbinál az emésztőcsatorna megkerülésével infúzió formájában, közvetlenül az erekben keringő vérbe áramoltatják.
A mesterséges táplálás elmaradása esetén a beteg energia-hiányos állapotba kerül, és rövid időn belül kialakul a „malnutrició”. Ez nem más, mint az energia: a szénhidrát, a zsír, a fehérjék és egyéb specifikus tápanyagok (vitaminok, nyomelemek, elektrolitok) hiánya nyomán kialakuló elégtelen tápláltsági állapot, ami a szervezet valamennyi fizikai és pszichés funkciójában objektíven mérhető negatív változásokat idéz elő. Csökken az izomerő, romlanak a légzési, keringési, emésztési, kiválasztási, intellektuális stb. funkciók, elhúzódik a gyógyulás-felépülés tartama és ezzel a kórházi tartózkodási idő. A gyakrabban kialakuló szövődmények miatt a gyógyítási költségek nagyobbak, végül a betegség esetleg kedvezőtlenebb (végzetes) kimenetelű.
Táplálási csoportok
Sok esetben a súlyos betegek, sérültek szájon át történő aktív táplálkozása nem kielégítő, szakmailag ellenjavallt, vagy nem is lehetséges. Orvosok, dietetikusok, ápolók és gyógyszerészek gondoskodnak arról, hogy a klinikai, enterális és/vagy parenterális (mesterséges) táplálás különböző módozataival mennyiségileg és minőségileg megfelelő tápanyagok jussanak a beteg szervezetébe. Ahol a szakdolgozókból alakult „táplálási csoport” működik, ott a betegek ellátása ugrásszerűen javul. Hazánkban ma még csak néhány ilyen kórházról hallani.
A kórházi felvétel után számos belgyógyászati és sebészeti jellegű beteg tápláltsági állapota a benntartózkodás időtartamával párhuzamosan romlik. Az energiaszükséglet nem kielégítő fedezésén kívül azért is, mert a számos diagnosztikai célú vérvétel és egyéb vizsgálat miatt a betegek gyakran több napon át nem reggeliznek, sőt délig nem esznek. Ráadásul a szokásos kórházi étrend se minőségi, se mennyiségi szempontból általában nem megfelelő. Nemzetközi és hazai felmérések szerint a feltálalt ételek 30-40%-a érintetlenül jut vissza a konyhára.
Az alultápláltak körében nagyon magas az időskorúak aránya, ők különösen veszélyeztetettek, hiszen gyakrabban betegek, több gyógyszert szednek, többen étvágytalanok, szomjúságérzetük csökken, rágási, nyelési problémáik lehetnek. Az általános rossz fizikai kondíció mellett szociális helyzetük (kis jövedelem, magány, szociális izoláció, de-presszió) is kockázati tényezőt jelent.
(A kórházakban az önálló táplálkozásra képtelenek mellett azok is koplalhatnak, akik hozzátartozóiktól nem számíthatnak otthonról hozott kiegészítésre.)
Új szemlélet
A fenti tények ellenére hazánkban még nincs egységes protokoll az alultáplált betegek kiszűrésére. Gasztroenterológus szakorvosok körében készült (2002-es) országos felmérésben a válaszadók csaknem 60%-a csak ránézéssel igyekszik eldönteni, betege alultáplált-e, holott sok esetben csak a testsúly és a kinézet alapján ez nem állapítható meg.
Nemzetközi adatokra támaszkodva 1994-es, 1998-as és 2000-es hazai adatok alapján számításokat végeztek a Magyar Mesterséges Táplálási Társaság szakemberei. Abból indultak ki, hogy a kórházban kezeltek 15-20%-át mesterségesen kell táplálni. Arra a következtetésre jutottak, hogy a parenterális táplálásra szorulók (arányuk kb. 2%) a szükséges tápanyagoknak alig 10%-át kapták meg. Az enterális táplálás esetén ez az arány még kedvezőtlenebb volt.
A fentiek alapján dr. Pap Ákos (az MMTT elnöke) és a többi hazai szakember egy Fehér könyv nevű dokumentumban – változtatást sürgetve – igyekszik felhívni a figyelmet a jelenlegi helyzetre, miszerint a hazai kórházakban az önálló táplálkozásra képtelen betegek igen jelentős százaléka gyakran financiális okokra hivatkozva, de valójában sokkal inkább szemléleti és ismereti hiányosságok folytán koplal, éhezik.
